Kisebbfajta kult-státusznak örvend Giuseppe Tornatore ezen filmje (is), ami részben annak köszönhető, hogy könnyedén a székekbe szögezte a korabeli nézőket történetvégi csavarjával - mindezt évekkel olyan mozik előtt, mint pl. a Közönséges bűnözők vagy A tökéletes trükk, melyekre manapság hivatkozni szokás hasonló fordulatok esetében.
Az talán csak a legelszántabb filmbarátoknak jelent különlegességet, hogy Roman Polanski e filmben nyújtotta kevéske főszerepei egyikét, bár ez nyilván ugyanúgy nem lágyítja meg a bunyózó óriásrobotokon és szörnyeken ridegtartott nézők szívét, mint az a tény, hogy ehhez fogható alkotás talán ha egy készül néhány évente.
A történet:
Egy viharos éjszaka bőrig ázott férfi rohan egyedül az erdőben. Egy útnál rendőrökkel találkozik, és mivel nincsenek nála a papírjai, bekísérik a közeli kapitányságra, ahová hamarosan megérkezik a felügyelő, és megkezdi a kihallgatást. Kiderül, hogy a férfi Onoff, a híres író, aki nemrég érkezett a hegyi házába, hogy új könyvén dolgozzon. A rendőrtiszt kérdései nyomán fokozatosan kirajzolódnak az elmúlt napok aggasztó eseményei.
Neve, foglalkozása?!
Akár egy színházi előadás, amit kamerákkal rögzítettek, aztán ügyesen összevágtak; így is lehetne Tornatore filmjére hivatkozni, persze a teátrális külsőségek mellett azért ez ízig-vérig moziba való alkotás, nagyon pontosan kialakított filmnyelvvel és képi világgal.
Onoff és "Leonardo da Vinci" úr történetéhez elengedhetetlen a nézői oldal nyitottsága, de intelligenciája is, hiszen e lélektani kamaradráma viszonylag kevés támpontot nyújt a teljes megértéshez, ezért fontos, hogy az ember képes legyen felismerni és értelmezni a látottakat.
Aki erre képtelen, az automatikusan rossznak fogja titulálni a filmet, 20 perc után leállítja, és inkább beteszi valamelyik Transformerst, esetleg a John Wicket.
Megvalósítás, színészek és konklúzió:
Mai szemmel talán egy kicsit már lassúnak tűnhet a tempó, ami a közel két órás játékidővel próbára teheti a nézők türelmét, és mivel gyakorlatilag az első perctől kezdve az utolsóig végigdumálják az egész mozit, eközben meg alig történik valami, gyaníthatóan ez az oka annak, hogy egyesek szerint ez "a világ leggyengébb alkotásainak egyike, vontatott, unalmas, képtelenség", persze itt sokkal inkább az illető hiányosságairól van szó, bár ennek nincsen tudatában.
A csavar a film végén egyáltalán nem szájbarágós, és nem is az a "sokkolós" fajta (összehasonlítva pl. Christopher Nolan ötleteivel), emiatt sokan talán meg sem értik, miről van szó. Viszont ennek tudatában minden korábban látott dolog, információ a helyére kerül, és ez az a pillanat is, amikor az ember rádöbben, micsoda durva lélekboncolásnak volt tanúja.
Bár viszonylag kevés helyen csendül fel kísérőzene, ahol igen, az nagyon hangulatos és jellegzetes, köszönhetően Ennio Morriconénak.
A fényképezésre nincs jobb szó, mint hogy zseniális, tanítani való, a szűk helykihasználás magasiskolája, de ugyanez mondható el a világításról is. Nincs két egyforma snitt, Blasco Giurato kamerája folyamatosan képes újat mutatni, még gépmozgások is férnek bele, ráadásul az újabb és újabb beállítások dramaturgiai hatással is bírnak, nem csupán változatosságot próbálnak teremteni a fix helyszínen.
Gérard Depardieu élete tán legjobb alakítását nyújtja, de Roman Polanski is remekel a felügyelő szerepében, mindehhez pedig külön pluszt jelent a kiváló magyar szinkron (Helyey László és Barbinek Péter), ami ugyan a hivatalosan elérhető hazai DVD-n nincs rajta, de mivel annak idején az HBO magyarul adta a filmet, így az élelmes házibarkács filmkalózok megoldották a problémát.
A Puszta formalitás egy iszonyú precízen megírt és megrendezett alkotás, amelyhez hasonló film talán már nem is készül napjainkban. Messze túlmutat az átlagos iparosmunkákon, nem a szórakoztatás a legfőbb célja, igaz, ezzel a lehetséges nézői egy részét el is veszíti, de aki "hajlandó kitartani", az ritka élménnyel lesz gazdagabb.
