Az íj (2005)

2016. október 29. - Kővári György Márió

Kim Ki-duk termékeny rendező; 1996 óta szinte minden évben készített filmet, melyet saját maga írt, néhány esetben pedig még szerepelt is benne (pl. Tavasz, nyár, ősz, tél... és tavasz). A dél-koreai művészre jellemzők a buddhizmusból vett elemek; 2005-ös alkotása is gond nélkül beillene valamilyen tanmesének, persze, az is lehet, hogy már eleve egy ilyen elbeszélést ültetett modern köntösbe.

A történet:

A tengeren lehorgonyzott bárkán él egy öregember és egy fiatal lány, akit a férfi tíz évvel korábban talált, és azóta sajátjaként nevel. Életük egyszerű, de boldog; az öreg sporthorgászokat szállít a hajó a part között, ezzel némi pénzt keresve, a lány pedig segít neki, amikor egy látogató jóslásra kéri fel a házigazdát.

Az egyik csoporttal egy fiatal férfi is a fedélzetre lép, aki azonnal megtetszik a lánynak, ám az öregember nem nézi jó szemmel a két ifjú ismerkedését, hiszen neki határozott tervei vannak védencével; amikor az elég idős lesz, el akarja venni feleségül. A rivális megjelenésével minden megváltozik, és az addig felhőtlen kapcsolat megromlik az idős férfi és a lány között.

Az öreg halász és a tenger

Kim Ki-duk nem éppen kommersz rendező, így alkotásaival sem igen találkozni plázamozikban, ami nagy kár, hiszen a közönség így rengeteg szépségről marad le.

A rendező egyik gyakori filmes eszköze e produkcióban is visszaköszön: figurái nem sokat beszélnek; ám Az íj még ezek közül is kiemelkedik azzal, hogy az öregember és a lány egyetlen szót sem szól az egész film során, ám erre nincs is szükség, hiszen így is tökéletesen érthető a cselekmény, és a szereplők közötti viszony.

Ez a mozgókép legnagyobb ereje, hogy szöveg nélkül, pusztán képekkel is el tud mesélni valamit, ami dialógusok híján is képes érzelmeket és gondolatokat ébreszteni az emberekben.

A koreai művész nem szűkölködik a szimbólumok használatában sem, ami külön "jó pont", hiszen a nyugati nézőknek így néha utána kell olvasnia egy-egy jelkép jelentésének, ezzel pedig a műveltségét gyarapítja.

Esetünkben a címszereplő, vagyis az íj a legfőbb ilyen, ami egyszerre képes alkotni (hangszerként), de pusztítani is (fegyverként), ugyanakkor az erő és hatalom metaforája, de közben fallikus szimbólum is.

A tempó az átlagosnál (megszokottnál?) kissé ugyan lassabb, de sehol sem fullad unalomba, különben sem a dinamikus cselekmény a lényeg, hanem az a mögött húzódó gondolatvilág, melyeket a szép képek közvetítenek a néző felé. Érdemes megemlíteni a kísérőzenét is, ami szintén hozzájárul a hangulatteremtéshez.


Hasonlóan a Tavasz...-hoz, itt ugyanazt tudom mondani: két hollywoodi zúzás között az ilyen filmekre is kell időt szakítani. Az annyira szokatlan, újszerű, idegen stílus, formanyelv és mondanivaló új szintre emeli a filmnézés élményét, és arra sarkall, hogy még több hasonlót lássunk.

A bejegyzés trackback címe:

http://cinefil.blog.hu/api/trackback/id/tr2411913327

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben.

Nincsenek hozzászólások.