A dánok még mindig remek filmeket tudnak készíteni. Igazság szerint, ha a magyar "filmipar" csak fele olyan színvonalú mozikat dobna össze, mint a dánok, akkor minden a legnagyobb rendben lenne.

Az indiai filmgyártás néhány jellegzetessége kapcsán már megemlékeztem egyszer, mégpedig a Ra.One című örökbecsű kapcsán. Na, ez a mozi sokkal inkább európai stílusú, ami nem kis részben annak köszönhető, hogy nem "tisztán" indiai, hanem ezen felül még francia-német-amerikai koprodukció - nyilván utóbbinak köszönheti, hogy romantikus vígjátékként akarják eladni, noha se nem romantikus, még kevésbé vígjáték, ennélfogva a magyar címnek sincs a leghalványabb köze a történethez, hiszen nincsen benne sem ezer íz, szerelem pedig még annyira sem. Aki tehát a cím alapján valami rózsaszín cukormázas, átlagos romkomra számítana, az bizony alaposan csalódni fog - bár elismerem, hogy marketing szempontból valóban nem volna túl blikkfangos cím "Az ételhordó".

A szomáliai születésű Waris Dirie a világ legismertebb szupermedellejeinek egyike, önéletrajzi ihletésű könyvének megjelenése előtt azonban senki még csak nem is sejtette, milyen megpróbáltatásokon ment keresztül gyerekként. Waris volt Bond-lány, a Chanel, a L'Oréal, és a Revlon arca, szerepelt a Vogue, az Elle, és a Glamour oldalain, napjainkban emberi jogi aktivista, 1997 óta pedig az ENSZ nagykövete. És ő volt az első nő, aki a világ figyelmét felhívta a női körülmetélésre, amin ő maga öt évesen esett át.

Ha dél-amerikai filmekről esik szó, az ember hajlamos elsiklani Peru fölött, bár az is igaz, hogy pl. Argentínához, esetleg Brazíliához képest mindenképp kevesebb produkció készül arrafelé, jut el nemzetközi forgalmazásra, és pláne a magyarországi bemutatóig (legalább DVD-n). Ha más nem, Claudia Llosa 2009-ben mindenképp föltette hazáját a filmes palettára, amikor a Fausta énekével Berlinben megnyerte legjobb filmnek járó Arany Medvét, egy évvel később pedig a legjobb idegennyelvű film kategóriájában jelölték Oscar-díjra.

Mick Jackson nevét többen ismerhetik a mozibarátok közül, néhányan talán tudnak filmeket is mondani tőle, pl. az L.A. Story - Az őrült várost, a Több mint testőrt, esetleg a Tűzhányót. Az angol rendező azonban hollywoodi karrierjét megelőzően hazájában alkotott - többek között dokumentumfilmeket készített, melyek közül kiemelkedik egy 1984-es BBC-produkció, amely hiperrealista stílussal mutatja be, mi történne, ha két szuperhatalom, ez esetben az USA és a Szovjetunió, nukleáris támadást indítana egymás ellen.

Folytatódik Ashgar Farhadi mélyelemzése az emberi kapcsolatokról; Nader és Simin helyett ezúttal Marie-Anne és Ahmad között. Egy újabb elválás története, melynek helyszíne most nem Irán, hanem Franciaország, így a végeredmény - white trash után szabadon - "persian immigrant trash" lesz.

Henry helyettesítő tanár egy rossz hírű középiskolában, ahová csupa nehéz sorsú, magatartászavaros, nehezen kezelhető tanuló jár. A férfi személyisége és stílusa egy idő után kivívja diákjainak egyfajta elismerését, ám mindezzel éppen csak egy sajnálatos jelenség felszínét kapirgáltuk meg kissé - és semmi, de semmi köze nincs a történetnek a Veszélyes kölykökhöz.

A 12 éves Komona falujába egy nap fegyveres lázadók törnek be, a "használható" embereket - főleg gyerekeket - összegyűjtik, mindenki mást megölnek. A lányt szülei lelövésére kényszerítik, majd elhurcolják az erdőbe, ahol a Nagy Tigris nevű lázadó hadsereg katonája lesz. Rendszeresen megverik és drogozzák is. A lány olykor halottak szellemeit látja, emiatt a lázadók azt hiszik, hogy boszorkány, aki képes megérezni az ellenség közeledését. A lázadók között van egy albínó fiú, a varázsló, akivel hamarosan amolyan sors-közösségi barátság alakul ki. Egy nap elszöknek és a fiú nagybátyjánál húzzák meg magukat, ám a fegyveresek megtalálják őket, a varázslót megölik, Komonát pedig visszaviszik a dzsungelbe, ahol újabb évet tölt el. A parancsnoka nem sokkal később teherbe ejti, de a lány végez a férfival és ismét sikerül elszöknie. Néhai "férje" nagybátyjánál keres menedéket, és nem sokkal később elérkezik a szülés ideje.

A rengeteg amerikai szemét mellett igazi felüdülés olykor európai filmeket nézni - na, nem mintha minden amerikai mozi olyan rossz lenne, ill. öreg kontinensbeli annyira jó, hiszen mindkét oldalról bele lehet futni gyengébb vagy jobb alkotásokba, szóval ez nem feltétlenül földrészfüggő. Mégis, a nem amerikai produkcióknak van egy jellegzetes "más ízük", ami a rengeteg harc, szenvedés, halál és pusztulás után igencsak képes az ember szívét megmelengetni.