Talán sokan egyetértenek abban, hogy Kuroszava Akira a valaha élt legnagyobb japán rendező, A hét szamuráj című mesterműve pedig minden idők legjobb (de legalábbis leghíresebb) japán alkotása, ami igényesebb filmes iskolákban tananyag, de minimum kötelező megnézni.
Mai szemmel nézve persze kissé már eljárt felette az idő, ám a több mint 200 perces (!) játékideje ellenére ma is lenyűgöző műről van szó, amely megkerülhetetlen az egyetemes filmművészet szempontjából. A hét szamuráj olyan alkotókra is alapvető hatással volt, mint pl. George Lucas, aki sokat merített belelőle a Star Warshoz, és persze ott van a szintén kultikus amerikai remake, A hét mesterlövész.
Park Chan-wookot a hazai közönség leginkább talán a Bosszú-filmjeiről ismeri, no meg persze a kultikus Oldboy kapcsán. Legújabb alkotása Sarah Waters, walesi írónő Fingersmith című regényének adaptációja, amit viszont a mester alaposan átalakított; erotikus pszichothrillert kerekített belőle, és az eredetileg a viktoriánus Angliában játszódó cselekményt az 1930-as évek japán megszállás alatt lévő Koreájába helyezte.
Kim Ki-duk termékeny rendező; 1996 óta szinte minden évben készített filmet, melyet saját maga írt, néhány esetben pedig még szerepelt is benne (pl. Tavasz, nyár, ősz, tél... és tavasz). A dél-koreai művészre jellemzők a buddhizmusból vett elemek; 2005-ös alkotása is gond nélkül beillene valamilyen tanmesének, persze, az is lehet, hogy már eleve egy ilyen elbeszélést ültetett modern köntösbe.
Recep Tayyip Erdoğan, Törökország köztársasági elnöke nemrég azt nyilatkozta, hogy a férfiak és a nők nem lehetnek egyenlőek. Ehhez képest igazán csipp-csupp dolog, hogy be akarta tiltani a közösségi médiákat, mert az emberek a Twitteren és a Facebookon teregették ki a kormánytagok korrupciós ügyeit, ill. hogy egykori miniszterelnök-helyettese szerint az ország erkölcsi romlásáról a mosolygó/nevető nők tehetnek. Ha ezt a modern, szekuláris Törökországot létrehozó Mustafa Kemal Atatürk hallaná, alighanem vincseszterként pörögne a sírjában...
Úgy tűnik, a politikusok származástól függetlenül bárhol megbolondulnak, amint megérzik a bársonyszék érintését a fenekükön, szerencsére azonban a többségi társadalom ritkán osztja az Erdoğanéhoz hasonló megnyilvánulásokat, és igyekszik legalább a nemtetszését kifejezésre juttatni.
A nők és férfiak közötti viszony számos országban okoz problémát, és nem csak a mi "fejlett" nyugati értékrendünk szerint. Hasonló témát dolgozott fel az első szaúdi rendezőnő, Haifaa Al-Mansour Wadjda című munkájában, az iráni Shirin Neshat a Nők férfiak nélkülben, és most a török Deniz Gamze Ergüven.
Kisebbfajta kult-státusznak örvend Giuseppe Tornatore ezen filmje (is), ami részben annak köszönhető, hogy könnyedén a székekbe szögezte a korabeli nézőket történetvégi csavarjával - mindezt évekkel olyan mozik előtt, mint pl. a Közönséges bűnözők vagy A tökéletes trükk, melyekre manapság hivatkozni szokás hasonló fordulatok esetében.
Az talán csak a legelszántabb filmbarátoknak jelent különlegességet, hogy Roman Polanski e filmben nyújtotta kevéske főszerepei egyikét, bár ez nyilván ugyanúgy nem lágyítja meg a bunyózó óriásrobotokon és szörnyeken ridegtartott nézők szívét, mint az a tény, hogy ehhez fogható alkotás talán ha egy készül néhány évente.