Anyai szív

2015. február 19. - Kővári György Márió

Korábban már írtam a 4 hónap, 3 hét, 2 nap és a Dombokon túl kapcsán, hogy a kortárs román filmgyártás úgy elhúzott mellettünk, hogy még csak utána sem tudunk pislogni. Nem arról van szó, hogy a románok a rengeteg, hasonló nehézségük ellenére is képesek tisztességes filmeket készíteni (talán kevésbé rombolták le a filmgyártási rendszerüket, mint mi?), de még filmfesztiválokon is jól teljesítenek, és ez alatt nem holmi mákosalsómocsoládi szemlécskére kell gondolni, hanem olyan rangos mustrákra, mint Berlin vagy Cannes. És nem csak, hogy részt vesznek ezeken, de díjakat is nyernek, és megint csak ne valami fityfiritty elismerésre tessék gondolni, hanem az Ezüst Medvére vagy az Arany Pálmára.

05.jpg

Na, a románok megint megcsinálták, ezúttal az Anyai szívvel, ami anno még A gyermek fekvése címen vált ismertté, de a lényeg, hogy Calin Peter Netzernek sikerült megismételnie Cristian Mungiu bravúrját, holott lényegében tök ugyanolyan stílusban alkotott. Sőt, azok a román filmek, amik eljutottak a hazai mozis vagy tévés forgalmazásig, tulajdonképpen egytől egyig ugyanúgy néznek ki, ugyanazokkal az eszközökkel operálnak, és mégis remekül működnek: steril képi világ, kézikamerázás, hosszú snittek, amatőr (vagy természetes stílusú profi) színészek, nulla díszlet és zene, egyszerű történet, de betonkemény dramaturgia és mondanivaló.

childs_pose_press.jpg

Az anyai szív főhőse megint csak egy nő (érdekes, hogy a román filmekben a női figurák mennyire hangsúlyosak, míg a férfiak lekvárok, szemétládák, vagy jelentéktelen alakok); Cornelia, a jómódú építész, egy este szörnyű hírt kap: fia, Barbu autójával balesetet okozott: elütött egy 14 éves fiút, aki a helyszínen meghalt. Cornelia próbálja megmenti Barbut a börtöntől, és ennek érdekében minden lehetséges szálat megmozgat, eközben pedig nem csak a saját családjának és életének fonákságaiba kapunk bepillantást, de a mai román (és talán az egész kelet-európai) társadalom életérzésébe (és működésébe?) is.

childs-pose-01.png

Nem, ez nem művészfilm, hanem "csak" egy erősen életszagú, hiteles alkotás, ami nem arról szól, hogy micsoda görények a gazdagok, akik a pénzükkel és a kapcsolataikkal bármilyen mocsokból ki tudják mosni magukat, míg a szegények forduljanak föl. Ez a film azt járja körül, hogy egy anya mire képes a fiáért, még akkor is, amikor a fiú úgy bánik vele, mint a mosogatóronggyal. Teljesen magától értetődő(nek kellene lennie), hogy egy anya (ill. szülő) előbb gondol a gyerekére, mint önmagára, és hogy minden lehetséges eszközt megragad annak érdekében, hogy jobbá és könnyebbé tegye annak életét - és ez anyagi-társadalmi helyzettől független dolog. Az, hogy Cornelia számára több pénz és befolyás áll rendelkezésére, ebben az esetben kevéssé számít, ám ezek ugyanúgy hátrányt is jelentenek a számára, hiszen a "rangban alatta lévők" nyugodtan hihetik azt, hogy aki gazdag, annak sem szíve, sem erkölcse nincs. (Nyilván van erre is példa, de mégsem ez az általános.)

Egy ilyen eset lényegében akárkivel előfordulhat (érdekes és aktuális párhuzam az Eva Rezesová-ügy), de épp az ilyen hétköznapi történetekkel lehet a legjobban elmondani azt a bizonyos "tutit", amit mi, magyarok mindig olyan görcsösen próbálunk, és éppen ezért nem sikerül.

A rideg, dokumentarista stílus nagyszerűen illik a filmhez, a színészek visszafogottságukban is parádésak, a látogatás a meghalt fiú szüleinél pedig mellbevágó élmény (és nem nyál szempontjából). Sok ilyen filmet még! 

A bejegyzés trackback címe:

https://cinefil.blog.hu/api/trackback/id/tr37078305

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.