A nagy szépség (2013)

2015. március 18. - Kővári György Márió

Jep Gambardella, író és újságíró a római társasági élet központi figurája. Annak ellenére, hogy tehetséges írónak tartják, mindössze egy könyvet írt, azt is 40 évvel ezelőtt. Jep az írás helyett legtöbb energiáját abba fekteti, hogy részt vegyen a felső tízezer társasági rendezvényein, a hajnalig tartó bulikban, álművészieskedő performanszokon stb. Lényegében éjszaka él, nappal viszont alig csinál valamit. Hatvanötödik születésnapja után egyre inkább elgondolkodik élete haszontalanságán; olykor iróniával, olykor rezignáltan gondol önmagára és arra a társadalmi elitre, aminek ő is aktív részese. Továbbra is partizik, de közben bejárja Rómát és gondolkodik, régi és új ismerősökkel találkozik - leginkább azért, hogy megtalálja a felszín mögött húzódó "nagy szépséget".

Ez tipikusan az a film, amit a plázás közönség nagy ívben el fog kerülni, de nem azért, mert rossz lenne, hanem mert az ilyenfajta "művészi" stílus nem igazán illeszkedik napjaink filmnézési szokásaihoz (még kevésbé az amerikai szeméten tartott publikum igényeihez).

Néhány bölcsész és filmelmélet-szakos egyetemista biztosan hörögve fog elélvezni Paolo Sorrentino művén, bár így is erősen kérdéses, hogy meg fogják-e érteni a látottakat, ami abszolút a pillanatnyi (és évtizedes) benyomásokon és élményeken alapul. Hagyományos értelemben vett történet nem igazán akad (csak cselekmény, de az sem túl dinamikus), leginkább amolyan Fellini- és Bergman-keveréknek lehetne mondani az éjszakai Rómával (és annak érdekes figuráival), az élet felszínességéről, kiüresedéséről és értelméről (értelmetlenségéről?) megfogalmazott gondolatokkal és kérdésekkel, amikre nincs is egyértelmű válasz.

Akadnak szürreális momentumok, és bizony nem kevés társadalomkritika is, amiben megkapják a magukét a párkapcsolatok, a művészet és a vallás is.

Formailag rendkívül magas színvonalú alkotással van dolgunk, lenyűgöző a képi világ, nagyon jók a kameramozgások, ám a több mint két órás játékidő egyesek türelmét bizony próbára teheti, pláne úgy, hogy kvázi semmi nem történik.

A színészek játéka visszafogott, természetes, a főszereplő Toni Servillo akár egy hétköznapi ember is lehetne, aki évtizedek óta keres valamit a világban, de egyre inkább meg van győződve arról, hogy hiába.

Elgondolkodtató, érdekes "filmköltemény" A nagy szépség, remek vizuális élmény, ami nagyon helyesen nem rágja a néző szájába a konklúziót (már ha van), és persze amerikai típusú megoldást, lezárást se keressünk. Kicsit nehéz "olvasmány", de ilyen alkotásokra is szükség van, ill. olyan alkotókra, akiknek nem csupán mondanivalójuk van napjaink világáról, de át is tudják mindezt adni az arra vevő közönség számára.

A bejegyzés trackback címe:

https://cinefil.blog.hu/api/trackback/id/tr767280183

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

shred 2015.03.18. 23:03:54

Én nagyon szeretem, a látvány és a színészek bőven ellensúlyozzák a játékidőt és a konkrét történet hiányát.

Stefi Schneider 2015.03.19. 11:05:18

Eszméletlen jól nézett ki ez a film. Es bár eleinte én se nagyon tudtam hova tenni, megis a végén úgy álltam fel hogy az utóbbi évek egyik legjobb filmjét láttam.