Destin Cretton független alkotása alig 1 millió dollárból készült, de történetével, mondanivalójával, na meg hiteles drámájával gond nélkül maga mögé utasít olyan szuperprodukciókat, mint pl. a Gravitáció, és persze simán feltörli a padlót olyan hatásvadász és díjhajhászó mozikkal is, mint amilyen a 12 év rabszolgaság.
Grace huszonéves nő, aki egy problémás tinikkel foglalkozó otthonban dolgozik. Mivel saját bőrén is megtapasztalta ezt az életet, így személyes ügynek tekinti, hogy segítsen a hozzá hasonló fiatalokon, ezért még akkor sem hagyja a bentlakókat magukra, amikor az élete újra összeomlani látszik.
Cretton filmje egyrészt azért működik remekül, mert személyes élményei vannak a témáról; egy ideig maga is ilyen helyen dolgozott a diplomázását követően (hasonlóan, mint a történet Nate nevű karaktere), másrészt pedig tehetséges, aki tudja, mit akar elmondani, és azt hogyan tegye. Bár a bemutatott tini-problémák jobbára tipikusak és "csak" jelzésértékűek (vagyis nincsenek aprólékosan kidolgozva - igaz, erre nincs is szükség), dráma és főleg hitelesség szempontjából maximálisan a hatásuk alatt tartják a nézőket, akik így akkor is képesek érzelmileg azonosulni a szereplőkkel, ha megadatott nekik az a szerencse, hogy nem kényszerültek hasonló otthonba - mert nem verte és/vagy molesztálta őket senki, kiegyensúlyozott, boldog, egyszóval normális gyerekkoruk volt.
Ezek olyan apróságok, amiket az átlagember természetesnek vesz, és csak a hiányuk hívja fel rájuk a figyelmet, de az is gond, hogy sokan még mindig tabuként, senki másra nem tartozó ügyként kezelik a családon belüli erőszakot, testi vagy lelki abúzust, zaklatást stb. Egy bizonyos határ után feltétlenül lépni kell, nem lehet elbagatellizálni a dolgot, hiszen amit a jelenben elmulasztunk megtenni, annak a következményeivel a jövőben kell szembenéznünk. Cretton ilyen kérdések taglalásába nem nagyon megy bele, de nem is kell, hiszen a látottak alapján mindenkinek le kéne tudnia vonnia a logikus következtetéseket. Némi támpontot azért kap a néző, hiszen amikor kiderül, hogy 10 év után kiengedik Grace apját a börtönből, aki miatt annak idején intézetbe került, a fiatal nő nem biztos, hogy egymaga képes megküzdeni az újra előtérbe kerülő érzéseivel.
A film üzenete - szerencsére bármilyen nyálas felhang nélkül -, hogy ebben a végletekig elb*szott világban is van remény, és érdemes érte küzdeni - akkor is, ha értelmetlennek vagy feleslegesnek tűnik. Nem biztos, hogy mindenkin lehet segíteni, de lehet, és ez a lényeg. Az egy "megmentett" élet is éppen eggyel több a nullánál.
Formailag is jellegzetes független filmmel van dolgunk, vagyis sok a kézikamerázás, kevés és egyszerű stílusú a zene, láthatunk kezdő vagy feltörekvő színészeket, köztük a "szegény ember Summer Glauját", azaz Brie Larsont, aki a női főszerepet játssza. Minden színész rendkívül hitelesen és érett módon játszik; itt érdemes kiemelni a Jaydent alakító Kaitlyn Devert, és Masont, azaz John Gallagher Jr.-t.
Ezt a filmet (is) minden szülőnek vagy általában embernek látnia kellene, mielőtt gyerekvállalásra és/vagy -nevelésre adná a fejét.
