Talán sokan egyetértenek abban, hogy Kuroszava Akira a valaha élt legnagyobb japán rendező, A hét szamuráj című mesterműve pedig minden idők legjobb (de legalábbis leghíresebb) japán alkotása, ami igényesebb filmes iskolákban tananyag, de minimum kötelező megnézni.

Mai szemmel nézve persze kissé már eljárt felette az idő, ám a több mint 200 perces (!) játékideje ellenére ma is lenyűgöző műről van szó, amely megkerülhetetlen az egyetemes filmművészet szempontjából. A hét szamuráj olyan alkotókra is alapvető hatással volt, mint pl. George Lucas, aki sokat merített belelőle a Star Warshoz, és persze ott van a szintén kultikus amerikai remake, A hét mesterlövész.

A történet:

A feudális Japánban egy kis falu lakóit már régóta zaklat egy fegyveres rablóbanda; a parasztok végül megelégelik az állandó rettegést és a fosztogatást, ezért elhatározzák, hogy megvédik magukat. Felbérelnek egy csapat szamurájt, akik háborúkban szerzett tapasztalataikkal felvértezve állnak ki a banditák ellen.

Makoto no kokoro - Az igazság szíve

Számtalan tankönyv és elemzés foglalkozik Kuroszava eposzi művével, így engedtessék meg nekem, hogy ezekre most ne térjek ki, legyen elég annyi, hogy A hét szamuráj történelmi tabló, a jó és rossz örök küzdelmének bemutatása, főhajtás az emberi nagyság előtt, ezen felül erkölcsi útmutató, sintoista tanmese, és még hosszan lehetne sorolni (vagy belemagyarázni).

Egy mai filmmel összehasonlítva (már ha van ennek értelme) a legszembetűnőbb különbség a hossza. Nyilván a korabeli nézőket (ne feledjük, még a tévé-bumm előtt járunk) nem zavarta a közel három és fél órás játékidő, hiszen a lebilincselő történet és a szereplők bőven kárpótoltak a kényelmetlenségért (?) - ráadásul a vetítés közepén szünet is volt, de modern szemmel nézve is eléggé feltűnő, hogy az expozíció mennyire el van nyújtva; a film gyakorlatilag egyharmada szól csak az alapkonfliktus bemutatásáról, ill. hogy a falu lakói meghozzák a döntést a szamurájok felfogadásáról.

Ezt követi a hét harcos toborzása és részletes bemutatása, ami szintén kitesz egy jó órát, de inkább többet, majd jön az utazás a faluba, annak felkészítése a rablók fogadására, ill. maga a fegyveres összecsapás.

Manapság egy ilyen szerteágazó (bár alapvetően szimpla) történetet egészen bizonyosan több filmben oldanának meg (lásd pl. A Gyűrűk ura- és A Hobbit-trilógiát), de 60 évvel ezelőtt, amikor a mozi még többet jelentett kommersz szórakoztatásnál, a rendezők nyugodtan gondolkodhattak ilyen monumentális keretek között.

Persze, Kuroszava eredeti elképzelései egészen mások voltak, például csak hat szamurájt akart a főbb szerepekben, de rájött, hogy az túl unalmas lenne, így jött a képbe egy hetedik harcos, az excentrikus és komikus, állandóan grimaszokat vágó és nagyokat mondó Kikucsió, aki nem csupán könnyedséget visz a cselekménybe, de a többi figura is jól tud rá reagálni, így színesítve az ő karaktereiket is.

A hét szamuráj későbbi filmekre való hatása szinte egyedülálló; egy sor olyan elemet hozott be a mozgókép műfajába, melyek addig egyáltalán nem voltak jellemzőek, ma viszont szinte már közhelyszámba mennek; pl. a fiatal hős és egy helyi lány közti romantikus szál, a vezető harcos bemutatása valamilyen heroikus feladaton keresztül (azóta minden James Bond-film ezzel kezdődik...), kételkedő civilek, tépelődő, önmagában bizonytalan harcos, stb., szóval elmondható, hogy A hét szamuráj nélkül napjaink filmgyártása nem lenne az, ami.

A színészek játéka kissé ódivatúnak tűnhet, sőt néhol teátrálisnak, vagy egyenesen eltúlzottnak, ám ez megfelel a kor elvárásainak és szokásainak, és minden bizonnyal sokat merít a tradicionális japán színházi előadásmódokból is.

A hét szamurájról tényleg csak szuperlatívuszokban lehet beszélni, bár nem ez "a világ legjobb" filmje, és az is biztos, hogy akik a felszínes szórakoztatáshoz vannak szokva, talán kevéssé lesznek befogadóak az irányába. Az is tény, hogy a 207 perc nagyon sok egyben, én magam is két részletben tudtam csak megnézni, ám a cselekmény nem unalmas, a szereplők érdekesek, a fényképezés és vágás szép, a tanulság pedig ugyanúgy aktuális, mint egykor.