Keresztút (2014)

2015. október 18. - Kővári György Márió

Vallásos témában filmet készíteni mindig kockázatos, hiszen valakit egészen biztosan meg fog bántani a produkció, teljesen mindegy, melyik felekezetről van szó. Míg az ateisták azon hőbörögnek, hogy az egész eredendően baromság, addig a turbó-vallásosak azért, hogy az nem is úgy van, ahogy a filmben látni, ezért a rendezőket előszeretettel kiáltják ki vallásgyalázónak és eretneknek, a produkciók pedig gyakran kapják meg a "botrányfilm" jelzőt. Szerencsére Dietrich Brüggemannt ez nem érdekelte.

Tovább

Az animágus: Hayao Miyazaki

Az anime kifejezés az animation, animáció szóból ered, és napjainkban kifejezetten a japán rajzfilmekkel kapcsolatban használják. Filmek terén kevésbé tájékozott embertársainknak az animéről talán csak a néhány, tudatlan dühtől fújtató, turbó-gyerekvédő jut eszébe, akik a japán rajzfilmek – szerintük – túlzott erőszakosságáról beszélnek, netán a valahol, valamikor, valamelyik tévéadón látott, jellegzetesen nagy és csillogó szemű, hosszú lábú, miniszoknyás lányfigura.

Tény, valóban léteznek ultra-brutál, vértől és egyéb testnedvektől fröcskölő animék, ám attól még felettébb nagy butaság lenne egy kalap alá venni az összes műfajt, annál is inkább, mert animék és mangák – japán képregények – nélkül az olyan filmek sem létezhetnének, mint pl. a Mátrix vagy az Oldboy.

Az animén belül elkülöníthető egy jellegzetes al-műfaj, amit én csak „varázslatos animének” nevezek, és amelynek valószínűleg világszerte legismertebb alkotója Hayao Miyazaki, akinek munkássága sokáig – 1997-ig – szinte teljesen ismeretlen volt Ázsián kívül, ám akkor a Miramax stúdió bemutatta Amerikában A vadon hercegnője című filmjét, és egy csapásra minden megváltozott.

Tovább

Szelek szárnyán (1999)

poster.jpg

A közel-keleti filmek mindig különleges élménynek bizonyulnak. Korábbi bejegyzésekben már megemlékeztem arról, milyen egyedi helyzetben vannak az ottani alkotók, ez pedig sokszorosan rányomja bélyegét a kész produkciókra. Elsősorban persze a történetek miatt, melyek legtöbbször egy jellegzetes - számunka "idegen", furcsa - életérzést mutatnak be, de ugyanígy érdemes kiemelni az olyannyira más rendezési, operatőri és vágói stílust, ami a megszokott amerikaihoz (de még talán európaihoz) képest (is) igazi felüdülés, persze aki már túlságosan megszokta a hollywoodi külsőségeket, annak nehezebben mehet az átállás.

Tovább

Libanoni keringő (2008)

E film kapcsán a legelső dolog, amit célszerű tisztázni, hogy kicsoda Bashir, akivel keringőznek. Nos, Bachir Gemayelről van szó, aki a libanoni falangisták egyik vezetője volt, 1982-ben pedig az ország elnöke az izraeli és szíriai megszállás idején. Hivatalát alig egy hónapig töltötte csak be; 26 társával együtt ő is bombamerénylet áldozata lett szeptember közepén.

Az izraeli animációs háborús dokumentum-játékfilm a libanoni háború idején játszódik, pontosabban ez a két szálon futó cselekmény egyik része, melyben egy filmrendező elfeledett emlékei nyomába indul.
A produkció Golden Globe-ot nyert, 2009-ben pedig Oscarra is nevezték.

Tovább

Chico y Rita (2010)

Ha hazánkban is ismert spanyol rajzfilmet kellene mondani, sokan talán nem tudnának válaszolni, holott legalább egyet biztosan ismernek; ez nem más, mint a 80 nap alatt a Föld körül Willy Foggal, amit bizony a derék hispánok készítettek (japán koprodukcióban) 1983-ban, és persze ott van a nagy klasszikus Vámpírok Havannában 1985-ből, ami spanyol-kubai együttműködésből született. Spanyolország odáig jutott az animációs filmek terén, hogy a Chico y Rita 2012-ben magáénak tudhatott egy Oscar-jelölést, és bár akkor a Rango nyert, az Európai Filmakadémia elismerését így is megkapta, na és persze begyűjtötte a "kötelező" Goyát és Gaudít (a Spanyol és a Katalán Filmakadémia díjait).

Tovább

A tenger dala (2014)

A 2015-ös Oscar-versenyben ez az ír-dán-belga-luxemburgi-francia koprodukció is a nomináltak között volt a legjobb animációs film kategóriájában, és ugyan az aranyszobrocskát végül a Hős6os vihette haza, ez közel sem jelenti azt, hogy a Tomm Moore által dirigált alkotás nem érdemelte volna meg. Sőt. Mi sem bizonyítja jobban a film színvonalát, hogy egy rangos japán gálán (Tokyo Anime Award) az év legjobb animációjának választották meg, pedig a japánoknál aztán kevesen tudnak többet a rajzfilmekről.

Tovább

Kukoricasziget (2014)

Ez az a film, amit nálunk azzal promóznak, hogy Ragályi Elemér fényképezte. Mondjuk, ez valahol indokolt is, hiszen gyaníthatóan nem sok nézőt mozgatna meg az, hogy egy német-francia-cseh-kazahsztáni-magyar dráma, amiben 100 perc alatt összesen alig 40, rövid mondatot szólnak abház, grúz és orosz nyelven. Karlovy Varyban Kristályglóbuszt nyert a rendező, George Ovashvili, de ha Elemérünk nem dolgozott volna a produkcióban (állítólag alig néhány héttel a forgatás kezdete előtt szerződtették le), alighanem ki kellett volna hagynia a magyar közönségnek ezt a régi stílusú, látszólag nem túl mozgalmas, mégis sok mindenről szóló filmet.

Tovább

Az állomás (2013)

2009 újévének éjszakáján Oscar Grant a barátaival szórakozni ment San Franciscóba. A Fruitvale nevű állomáson rendőrök több társával együtt leszállították a vonatról, majd máig tisztázatlan körülmények között egyikük hátba lőtte a már földön fekvő, megbilincselt kezű férfit, aki nem sokkal később a kórházban belehalt a sérülésébe. A hivatalos rendőri jelentésben az állt, hogy Oscar ellenállt a letartóztatásnak, ill. az intézkedő tiszt elmondása szerint az elektromos kábítópisztolya helyett véletlenül az éles lőfegyverét használta. Az illetőt gondatlanságból elkövetett emberölés vádjával bíróság elé állították, két év szabadságvesztésre ítélték, alig 11 hónap után viszont feltételesen szabadlábra helyezték. Bővebben: Wikipedia.

Tovább

A felszín alatt (2013)

 
Egy újabb film, amit nem hoztak be a hazai moziforgalmazásba, és DVD-n sem adtak ki - noha teljesen világos, hogy miért. Nehezen érthető és lassú folyású a cselekmény, alig hallani bármilyen értelmes szöveget, ellenben tele van fura hangeffektusokkal és zörejekkel, sok a szinte szürreálba hajló jelenet, és bár megcsodálhatjuk Scarlett Johanssont meztelenül, a filmélményhez ez nem sokat tesz hozzá.
A végeredmény: a magyar plázamozikban egy ilyen produkció gyakorlatilag eladhatatlan, mert az átlagos nézők fele elaludna rajta, a másik fele viszont 20 perc után, felháborodva távozna a vetítőteremből, mert nem értené, amit addig látott - a művészmozi-rendszer viszont lényegében halott, az a néhány pedig, ami megmaradt, nem oszt, nem szoroz. Marad tehát valamilyen fesztivál, ahol érdekességként be lehet mutatni, vagy a letöltés, amennyiben valakihez eljutott a film híre, és kíváncsi rá.
Tény, hogy a befogadáshoz kell némi "magasabb rendű" nyitottság, egy olyanfajta személyiség, amit egyrészt nem kizárólag amerikai akciózagyvaságokon (pl. Michael Bay baromságain) neveltek és tartottak az elmúlt év(tized)ek során, másrészt a filmre, mint olyanra, nem kizárólag felszínes szórakozásként tekint, amivel el lehet ütni két fölös órát.

Tovább

Ida (2013)

Nagyon régóta nem készülnek olyan filmek, mint az Ida, hiszen az évek során olyannyira megváltoztak a történelmi körülmények, a nézői szokások és elvárások, az írók-rendezők mondanivalói, a technika stb., mégis néha előkerül egy-egy ehhez hasonló alkotás (lásd pl. A némafilmes), és akkor a világ fesztiváljai nem győzik díjakkal elhalmozni a produkciót, amely az átlagos kommersz CGI-orgiák közepette igazi retró-különlegességnek számít.

Az Ida 2015-ben Oscar-díjat nyert legjobb idegennyelvű film kategóriájában, elhappolva az aranyszobrocskát például az argentin Eszeveszett mesék elől, megtekintéséhez viszont nem árt némi komolyabb filmes "előélet".

Tovább