Nagyon régóta nem készülnek olyan filmek, mint az Ida, hiszen az évek során olyannyira megváltoztak a történelmi körülmények, a nézői szokások és elvárások, az írók-rendezők mondanivalói, a technika stb., mégis néha előkerül egy-egy ehhez hasonló alkotás (lásd pl. A némafilmes), és akkor a világ fesztiváljai nem győzik díjakkal elhalmozni a produkciót, amely az átlagos kommersz CGI-orgiák közepette igazi retró-különlegességnek számít.

A történet:

A '60-as évek elején a fiatal lengyel novíciát, Annát, a fogadalomtétele előtt arra utasítja a főnöknője, hogy látogassa meg egyetlen ismert rokonát, Wandát, és maradjon vele, ameddig szükséges. A találkozáskor kiderül, hogy az apácanövendék valódi neve Ida és zsidó származású, akit csecsemőként egyházi árvaházba adtak be. A sorsáról korábban semmit nem tudó lány és az önmagával meghasonlott, alkoholista bírónő útra kel, hogy megtudják, mit történt Ida szüleivel a német megszállás alatt, az utazás pedig lehetőséget ad számukra, hogy számot vessenek addigi életükkel.

What Year Is It?

Érdekes, ahogy a lengyelek is próbálják feldolgozni a múltjukat, hasonlóan a többi poszt-szocialista országgal, ám fontos különbség, hogy náluk általában nincs szó olyan görcsösségről, mint mondjuk a sok, hasonló témájú magyar film esetében, ahol annyira meg akarják mondani a frankót, hogy végül éppen emiatt nem sikerül.

Az Ida megidézi azt a sok évtizeddel ezelőtti időszakot, amikor a lengyel film Európa legjobbjai közé tartozott, amikor pl. Wajda, Munk és Polanski alkotott, ez pedig nagyon különleges filmélményt eredményez, hiszen 2015-ben egy ilyen régi stílusú produkció igencsak unikálisnak számít.

Ugyanekkor ez hátrányt is jelent, hiszen az Ida nagyjából csak művészmozikban "eladható", ezért aztán kevesebb nézőre számíthat (értsd: az átlagos plázamozis közönséghez képest), azok viszont, akik beülnek rá, garantáltan pozitívan fognak vélekedni róla a 70 perces játékidőt követően, hogy a nyálcsorgató filmelméletis és rendező szakos diákokról már ne is beszéljünk.

Megvalósítás, színészek és konklúzió:

Fekete-fehér, 4:3-as oldalarányú kép, látszólag eszköztelen színészi játék, statikus, mozdulatlan beállítások (egy kézen megszámolható, hány gépmozgás van az egész filmben), lassú tempó, szokatlan kompozíciók, minimális zenehasználat jellemzi Pawel Pawlikowski alkotását, amelynek témája az egyén múltja alapján a jövővel való szembenézés, és az útkeresés.

A road movie műfaja ezúttal is fizikai és szellemi síkon értendő, magyarán szólva, amíg Ida és Wanda együtt zötykölődik utóbbi Wartburgjában a lány szülei után kutatva, alkalmuk lesz megismerni egymást és önmagukat, ami alapvető hatással lesz a jövőjükre; a kommunista rendszert kiszolgáló, egykor jobb napokat is látó, kiégett asszony, aki egyszer az életben szeretne jót tenni valakivel, és az önmagáról semmit sem tudó apácanövendék, aki még sosem élt azelőtt.

Érdekes az utolsó jelenet, amikor (szintén az újhullámot megidéző kézikamerázással) Ida az országúton lépked, ám azt nem tudjuk pontosan, hogy visszafelé tart a zárdába, vagy hogy új életet kezdjen.

A színészek játéka nagyon egyszerű, de hiteles (az a jellegzetes "az eszköztelenség az eszköz" módszer), Agata Trzebuchowska és Agata Kulesza jól működik együtt, mindketten kiválóan hozzák a karakterüket - a viszonylag kevés párbeszéd ellenére is. A kamera sokat időzik az arcukon, és ez talán többet mond, mint egy akármilyen hosszú dialógus.

Bár alkalmasint pejoratívnak hat az a jelző, hogy "művészfilm", az Ida az, ám ez ne szegje kedvét senkinek a megtekintésétől, mert ha nem is fogja lerágni a körmeit az izgalomtól, a cselekmény dinamikája sem ostromolja a fellegeket, ám mindenképp érdemes rászánni az alig több mint egy órát. Olyan ez, mint két rock és metál szám között meghallgatni egy klasszikus komolyzenei művet, csak ez nem a fül, hanem a szem számára ajándék - és persze az elmének is.