Jancsó Miklós egyike volt azon magyar filmrendezőknek, akit nemzetközi szinten is (el)ismertek, és külföldön is hasonló sikereket ért el, mint itthon. Tény, hogy az öregnek nem volt ki mind a négy kereke, de egyrészt ezt maga is elismerte és örömmel vállalta, másrészt - valószínűleg ezért - olyat tudott, amit senki más. Tessék nekem mutatni még egy magyar rendezőt, akinek filmjein több generáció nőtt föl, és nem csupán az ELTÉ-s filmelméletisek és bölcsészek ismerik legalább munkásságának egy részét, de az átlagos(abb) mozibarátok is. Míg utóbbiak valószínűleg a Kapa-Pepe-filmeket kedvelik, addig előbbiek például a Fényes szelet.

A történet:

Népi kollégium

A népi kollégiumok történelmi hátteréről célszerű elolvasni például ezt, de summázva nagyjából arról volt szó, hogy a második világháború után néhány évig létezett egy ifjúságói mozgalom, amely egyfelől a szegényparaszti sorból származó fiatalok számára is elérhetővé tette a színvonalas oktatást (egy értelmiségi réteg megteremtése volt a cél), másrészt pedig a kommunisták új, lelkes és küldetéstudatos nemzedékét nevelte ki.

Bár a népi kollégiumok hamar kifulladtak, az idézett szövegű dal még évtizedekkel később is felcsendült például óvodákban/iskolákban (jelen sorok írója is énekelte annak idején...), és egy tipikus korszak egyik jellegzetessége volt, igaz, az "átkos" vége felé már senki nem vette komolyan, ám a kezdetekkor sokan őszintén hittek benne.

Ábrázolás és kritika

Jancsónál gyakoriak a szimbólumok, így ez a film is lényegében ezekből épül fel, főleg annak fényében, hogy a hazai filmgyártásban sokáig nem volt szabad nevén nevezni a gyereket, ám egy idő után közvetve szabad volt rá utalni, főleg amikor már az '56-os forradalom után megnyugodtak a kedélyek. (Ezt a filmet 1969-ben mutatták be.)

A teátrális stílusú cselekmény (fiatalok rohangálnak ide-oda a díszletként funkcionáló kolostor falai között, miközben beszélgetnek és sokat énekelnek) eléggé leegyszerűsítve, de tulajdonképpen a kommunizmus, a kommunista párt működését, módszereit, végrehajtó mechanizmusait, belső szerkezetét mutatja be "kicsiben", és persze a fonákságokat is.

A vörös inges Laci, a csapat vezetője, elmondja: azért érkeztek a líceumban tanulókhoz, mert vitazkozni szeretnének velük, igaz, azt már nem teszi hozzá, hogy senki nem hívta őket, csak úgy megjelentek a "csuhások" között, hogy rájuk kényszerítsenek egy olyan vitát, amiből azok úgysem jöhetnek ki győztesen, de mégis megteremtik a választás lehetőségének illúzióját.

András, maga is volt népi kollégista, a rendőr képviseli az államhatóságot (pisztolya van és autóval közlekedik), az ő dolga a gyanús elemek kiszűrése és eltávolítása, akkor is, ha az illetőnek semmilyen bűne nincsen, egyszerűen csak nemkívánatos elemnek nyilvánítják. A háttérbe húzódik, nem avatkozik bele közvetlenül az eseményekbe, de ott van, ha a helyzet és a párt úgy kívánja.

Jutka és Teri, hasonlóan Lacihoz, a lelkes, ifjú kommunisták sorát gyarapítja, ám módszereik miatt hamarosan ők is kellemetlenekké válnak a tagság számára, viszont - szemben Lacival, akinek megrendül a kommunizmusba vetett hite az eltávolításával - a lányok mélységes csalódásként élik meg a leváltásukat, viszont nem támadnak kétségeik az "üggyel" szemben.

Megvalósítás, színészek és konklúzió:

Jancsó jellegzetes, hosszú snittjei ebben a filmben is visszaköszönnek, ami nem csupán dramaturgiai funckióval bír, de technikai bravúr is, hiszen - pláne ekkora szereplőgárda és statisztéria mellett - nem lehetett kis munka minden jelenetet többször elpróbálni, majd felvenni, míg végül minden időzítés rendben lett, mindenki ott volt, ahol lennie kellett, majd miután a kamera plánt váltott (pl. elfordult, kinyitott, arréb fahrtolt), utána is sikerült a szereplőknek jelbe érkezniük.

Az operatőr a nálunk szokatlan "nagy" szélesvásznat (tehát az 1:2,35-ös képarányt) használta, ami főleg kompozíciós szempontból érdekes (pl. hogy ki hova álljon) - és akkor is az lenne, ha volnának díszletek, de nincsenek, mivel a hátterek természetesek, kicsit pl. a Jézus Krisztus Szuperszár "sterilségére" emlékeztet, ahol néhány kivételtől eltekintve szintén természetes obejktumok szerepeltek kulisszaként (pl. dombok, a sivatag stb.).

Főleg ún. belső vágás van, vagyis a hosszú snittek során a kamera képkivágásainak változatásai, mozgásai határozzák meg a ritmust, de sokat számítanak a szereplők helyváltoztatásai is.

Zene egyáltalán nincsen, helyette mozgalmi és népdalokat hallhatunk, amiket gyakran kísér tánc is (a kommunista nép szimbóluma).

A színészek játéka elég egyszerű, szinte eszköztelenül realista. A főbb szerepekben Drahota Andrea, Kovács Kati, Bálint András, Kozák András és Balázsovits Lajos látható, de felfedezhetjük még a szemtelenül fiatal Kern Andrást, Juhász Jácintot, Szombathy Gyulát, Szersén Gyulát, Koltai Róbertet és Benedek Miklóst.

Hazai filmtörténet szempontjából "kötelező olvasmány" Jancsó ezen alkotása, hiszen nem csupán bepillantást enged egy jellegzetes történelmi érába, de filmtechnikai szempontból is érdekes, sokak számára talán követendő példa is. A parabolisztikus cselekmény és a rendezési stílus láttán sokan "leművészfilmezhetik" a Fényes szeleket, és ami azt illeti, igazuk is volna, ám nem szabad elfelejteni, hogy milyen korszakban született ez a mozi, ill. azt sem, hogy a nagybetűs filmnek nem csupán a szórakoztatás a feladata és funkciója.