Mennyország, most, Nők férfiak nélkül, Nader és Simin - Egy elválás története... csak néhány cím az elmúlt évekből. Felemelő érzés annyira más jellegű filmeket látni, mint a megszokott európaiak és főleg amerikaiak, viszont bosszantó, hogy a magyar filmgyártás még ezt a (nem pejoratív értelemben véve) alacsony szintet sem képes megugrani, holott mi itt tizedannyi nehézséggel sem küszködünk, mint egyes arab és perzsa országok.
A nem létető Kurdisztánról épp eleget hallhattunk a híradókban az elmúlt évtizedek során, ezért meglepő, de örvendetes is, hogy egy új (értsd: nálunk is látható) film ebből a megtépázott régióból származik. Irak, a kilencvenes évek eleje. A háború sújtotta ország egyik kis falujának mozijában bemutatják a Supermant, amit áhítattal les meg a tetőn lévő lyukon keresztül két árva kurd fiú: Dana és Zana. Lelkesedésük nem ismer határokat, s miután a térképen mindössze egy ujjnyi távolságnak tűnik, elhatározzák, hogy Amerikába mennek, hogy találkozzanak a szuperhőssel. Egy Michael Jordan nevű szamár hátán hamarosan neki is vágnak életük nagy kalandjának.
Karzan Kader filmje tulajdonképpen egy dokumentarista történelmi tabló, melynek célja bemutatni a világ közvéleménye előtt lényegében ismeretlen kurd népet, bepillantást nyújtani az ottani egyszerű emberek mindennapjaiba és életérzésébe - hol érzékenyen, hol humorral, máskor viszont kíméletlen realizmussal.
A történet ugyanakkor két fiú meséje is, akik egy (számukra) elérhetetlen álmot szeretnének megvalósítani. Nincs veszítenivalójuk, de ennek nem is igazán vannak tudatában, és ez az, ami segít nekik a céljukért küzdeni; ez az örök és kikezdhetetlen gyermeki naivitás és ártatlan tudatlanság, amit még a háborúk és a romok sem képesek megrontani és elfojtani bennük.
Superman (meg Amerika és a vissza-visszatérő Coca-Cola) elég nyilvánvaló szimbólum, a jólét, az egészség, a biztonság és a szebb jövő jelképe, amit Dana és Zana talán nem is értenek, de ösztönösen mégis tudják, hogy arra van szükségük - de végső soron egymásra. A film nem bonyolítja túl a középszerűnek is mondható üzenetét, de talán ez az egyetlen, amibe bele lehet kötni. Karzan Kader saját bőrén tanulhatta meg, mennyire fontos, ha az ember bízhat valakiben és számíthat rá, ezért a történetet nyilván személyes élmények is ihlették (többek között az első szerelmet, ami - a faágon üldögélés miatt is - kicsit a Forrest Gumpra emlékeztet).
A fényképezés elég jó (nagyon szép az aranybarnás színvilág), és néhol remekül működik a feszültségkeltés is (pl. a határellenőrzések). A színészek kivétel nélkül amatőrök, de egytől egyig remek és tipikus karakterek (pl. a vak szerelő, az embercsempész, az öregember az országúton), a két gyerekfőszereplő - Zamand Taha és Sarwar Fazil - pedig akár önmagát is játszhatná - a finom színészvezetésnek köszönhetően játékuk teljességgel hiteles és őszinte.
Megrendítő élmény gyerekszemmel látni ezt a világot, és már csak azért is fontos, hogy ez a film elkészült, mert ráirányítja a figyelmet erre az elfeledett térségre és népcsoportra.
