Csak egy ENTER 2.

A film megnézése előtt feltétlenül érdemes a mondanivaló tekintetében előzményének nevezhető Trustra is rászánni egy estét.

Ha valaki tömegközlekedési járművekkel utazik, emberek tucatjait láthatja, ahogy a kezükben a telefonjukkal megállás nélkül pötyögnek; csetelnek, Facebookoznak stb. Nem hívják fel egymást, nem találkoznak személyesen, nem beszélnek "élőben", hanem csak üzengetnek egymásnak, és azt hiszik, hogy ez egy baráti, netán szerelmi kapcsolat. Nem azt mondom, hogy nincs létjogosultsága az SMS-nek, e-mailnek és chat-üzeneteknek, csak nem ekkora mértékben. Az online lét néhány év leforgása alatt olyan szinten átformálta a világot és az emberek közötti viszonyokat, hogy nem is tudom, helyrehozhatók-e egyáltalán azok a károk, amiket eddig okozott.

Gyaníthatóan nem csak én gondolom így, hanem Henry Alex Rubin is, aki első játékfilmjében azt veszi górcső alá, hogy mivel járhat az, ha bármiféle kontroll nélkül használjuk az ilyen-olyan mobil eszközeinket, a laptoptól kezdve a tabletig; hogy egy ártatlannak gondolt tréfa vagy néhány meggondolatlan e-mail és csevegőszobában adott válasz micsoda következményekkel járhat.

Egymást eleinte nem ismerő, a másikkal semmiféle kapcsolatban nem álló emberek sorsa fonódik össze három, tipikusnak is nevezhető történetben: van a 18 éves webcam-selyemfiú és egy tévés riporternő, aki érdekes sztorit lát a kiskorú, online prostikban, van a különc, magának való, gimis srác és két iskolatársa, akik jó viccnek gondolják, hogy hamis üzeneteket küldözgetnek neki egy csinos lány nevében, és van a fiatal házaspár, akik elveszítették kisbabájukat, a férj a munkájába menekül, míg a feleség egy lelki segélyt nyújtó weboldalon keres vigasztalást. A három különálló szál közös pontja, hogy mindegyik esetben az interneten keresztül történik valami, ami komoly kihatással van a szereplők "valódi" életére.

Mindebben szemernyi fikció nincsen; nap mint nap történnek hasonlók - de az emberek mégsem hajlandóak okulni, legfeljebb akkor, ha már megtörtént a baj, de néha még akkor sem.

Kisgyerekük halála után az egykori katona online pókerezik, sportfogadásokat köt, egy alkalommal pedig gyanútlanul megadja a hitelkártyaadatait egy spamre válaszolva, míg felesége egy csevegőoldalon egy ismeretlennek árulja el életének legbensőbb titkait. Az eredmény: bankszámlájukat leapasztják, az életük tönkremegy.

Az ambiciózus riporternő interjút készít egy fiatal sexchates sráccal, ám miután a CNN is leadja az anyagot, az FBI felfigyel az esetre, és rá akarja venni a nőt az informátor kiadására, hogy felszámolhassák az "online kuplerájt". Az eredmény: az újságírónak el kell döntenie, hogy teljesíti-e a kötelességét egy magasabb jó érdekében, ezzel viszont elárulja a kiépült, törékeny bizalmat közte és a fiú között.

Miután két iskolatársa kipécézte magának a zenéért rajongó, magának való Bent, létrehoznak egy fiktív Facebook-fiókot, és egy nem létező lány nevében kezdenek csetelni a fiúval - egyszer pedig egy pucér fotót is küldenek neki, amire ő egy hasonlóval válaszol, amit hamarosan az egész iskola megkap. Az eredmény: Ben képtelen elviselni a megaláztatást, ezért a szobájában felakasztja magát.

Hasonlóan a Trusthoz, ez a film is azt vizsgálja, mennyire elsekélyesedtek az emberi kapcsolatok, mennyire nincsen meg már a legalapvetőbb bizalom sem barátok vagy akár családtagok között sem, és hogy mindez mit képes maga után vonni.

Erről nem az okostelefonok, az iPadek vagy a laptopok tehetnek, mert azok csak egyszerű, lelketlen eszközök, de a döntéseket minden esetben az emberek hozzák meg, a gombokat és érintőképernyőket az ő ujjaik nyomkodják. Az online-ság egyik negatív folyománya viszont az, hogy megszűnni látszanak a következmények, hiszen a gép lekapcsolásával mintegy megszűnik az az alternatív világ is, amit internetnek nevezünk, ám ez nem igaz. Attól, hogy valamit már nem látunk, az még ugyanúgy létezik.

Ben a valóságban kísérel meg öngyilkosságot, Dereket és Cindyt a valóságban rabolják ki, Nina pedig a valóságban szembesül a Kyle-t is foglalkoztató netes pornóhálózattal.
A jelenség valódi forrása az a pénzközpontú élet- és gondolkodásmód, amit az elmúlt évtizedekben az egész világ átvett. A régi, "klasszikus" értékek fokozatosan eltűnnek, emelkedik az emberek morális ingerküszöbe, de közben a gondolkodásuk felszínessé és sablonossá válik, így az összes, nyugati típusú társadalom lassan egy globalizált masszává válik, ahol már csak egyetlen isten létezik: a pénz. Köszi, USA...

A szülőknek nincs idejük a gyerekeikre, mert hajtaniuk kell a munkahelyükön, a fiatalok fejét felesleges tudással tömik az iskolákban, a média mindenkit arra nevel, hogy szépnek, sikeresnek és népszerűnek kell lenniük, különben lúzerek, a házaspárok pedig csak megszokásból vannak együtt, de nem tudnak egymással őszintén beszélni. Az egymástól elhidegült, elidegenített és mesterségesen szembeállított emberek azonban a lelkük mélyén továbbra is társas lények, ezért a valóság helyett egy illúzióba kapaszkodnak: az internetbe, ahol becenevek és ál-identitások mögé bújva próbálják elérni azt, ami csak karnyújtásnyira van tőlük, viszont ennek (már) nincsenek tudatában.

Az már csak adalék, hogy a szexhez való megváltozott, szintén sekélyessé vált hozzáállás (pl. Miley Cyrus pucérkodásai, pornófilmek, erotikus reklámok stb.), és a kiberbűnözés terjedése tovább ront a már így is elégé rossz helyzeten. 12-13 éves kisfiúk és kislányok posztolnak magukról trendinek gondolt, meztelen fényképeket, arctalan pedofilok vadászgatnak a gyanútlan prédáikra, és digitális rablók próbálják megszerezni a bankszámla-adatainkat.
A társaságra, társra éhező emberek pedig annyira nem gondolják komolyan a netezést, annyira nem törődnek vele, hogy szinte tálcán, potenciális áldozatként kínálják fel önmagukat: könnyen kitalálható jelszavakat választanak (pl. születésnap dátumát), egy sosem látott, korábban sosem ismert vadidegennek árulnak el intim titkokat, gondolkodás nélkül adnak ki magukról személyes információkat stb.

Ma alighanem a Facebook a világ első számú adatbankja, ahol a felhasználók önként és dalolva osztják meg életük minden pillanatát, fényképek százait és ezreit töltik fel magukról, de közben nagy részük még a legalapvetőbb biztonsági beállításokat sem nézi át (és persze nem is aktiválja azokat). Lassan ott tartunk, hogy nincs szükség titkoszolgálatokra, kémkedésre meg telefon-lehallgatásokra, mert az emberek maguktól is rendelkezésre bocsátják a kívánt információkat.
Egy alapvetően a bizalmatlanságra épülő társadalomban most ott tartunk, hogy a szülői szerepre alkalmatlan emberek vállalnak gyereket, mert a nevelésükhöz már nincs idejük vagy kedvük, az elhanyagolt, magára hagyott fiatalok erkölcsi útmutatás és irányítás hiányában pedig egymásra vannak utalva, és fel sem merül bennük, hogy egyes cselekedeteik, amiket ők jó poénnak tartanak, mennyire kegyetlen és/vagy megalázó. Szó szerint nem képesek felmérni a tetteik súlyát.

Remény persze mindig van, a film is próbálja ezt a végkövetkeztetést felhozni, ám az is biztos, hogy amikor erre rájövünk, akkor rendszerint késő, mert a baj már megtörtént. Ám ezekből lehet tanulni, és legközelebb van mód elkerülni a bajt. Csak hát attól még... a lámpás gyalogátkelőket is csak általában azután építik ki, hogy néhány embert már elütöttek korábban. Hiába lenne mindez elkerülhető, az embereknek saját bőrükön kell megtapasztalniuk a rosszat, hogy észhez térjenek.

Súlyos gondolatokat és problémákat fogalmaz meg tehát a Disconnect, és főleg ez az összetett téma az, amiért feltétlenül meg kell nézni. Filmként az átlagosnál jobb alkotással van dolgunk, nagyon jó az operatőri munka (főleg a színvilág), folyamatos a tempó, nem zavaróak a gyakori cselekményszál-váltások, sőt a fokozatos egybefonódásuk különösen érdekesen van megoldva, és persze kiváló a színészgárda is, pl. Jason Bateman, Frank Grillo, Paula Patton, Andrea Riseborough, Alexander Skarsgård, Michael Nyqvist, Max Thieriot vagy Jonah Bobo.

Bár máshol is lehetett már hasonlót látni, remekül néz ki a csetelések szövegeinek kiírása (hangeffektekkel kísérve, ahogy a Facebookon hallani), a rendezési és operatőri csúcspont viszont kétségkívül a film végi három, szuperlassított jelenet, melyek mintegy diorámaként mutatják meg az online tettek valóságban megjelenő következményeit.

Sajnos, a film iszonyú bukásnak bizonyult (gyaníthatóan ezért sem mutatták be nálunk), ami nagy kár, tekintve, hogy mennyire fontos mondanivalóval bír.

Isaac Asimov írta egy 1973-as tanulmányában, hogy "huszonöt-ötvenmillió különböző ember egyidejű tetszését csak olyasvalami nyerheti el, ami kínos gonddal kerüli, hogy bárkit is megbántson. Minden, ami ízt vagy egyéniséget ad, valakiben visszatetszést szül - és ez lesz a veszte. A küzdelemből tehát az íztelen kotyvalék kerül ki győztesen; nem azért, mert tetszést vált ki, hanem mert nem vált ki visszatetszést".

Sajnos, ebben az esetben borítékolható volt a bukás, hiszen a rendező nem a megszokott rózsaszín cukormázat nyújtotta a nézőknek, hanem a pofájukba vágta a nagy büdös valóságot, amit viszont senki nem szeret, mert egyszerűbb hülyének lenni, mint gondolkodni és kérdéseket feltenni. Szerencse, hogy ennek ellenére képesek az ilyen fontos filmek eljutni a nézőkhöz, és ha csak egy valaki képes megérteni a látottakból a tanulságot, már megérte, és akkor nem számít, mennyi profitot termelt a produkció.