Őszintén szólva, sokkal jobban szeretem az egyszerűbb, életszagú filmeket, mint a nagy, hollywoodi szuperprodukciókat. Számomra a lehengerlő látvány nem sokat jelent; az sosem lehet fontosabb a történetnél és a szereplőknél. A szájtátásra késztető CGI és a mindent elsöprő akció csupán hatáskeltő eszköz, de nem helyettesítheti az értelmet és a hiteles drámát.
Egy jó sztorit megírni és megrendezni... az az igazi kihívás, ott derül ki igazán, ki a jó szakember és művész, az ilyesmi elől viszont a legtöbb filmes úgy menekül, mint ördög a szenteltvíztől, és persze az Álomgyár sem preferálja túlzottan, ami valahol érthető és logikus; milliárdos profitot általában nem lehetséges elgondolkodtató, "megmondós" produkciókkal termelni; a közönség szórakozni akar a pénzéért, nem pedig az agyát dolgoztatni.
Tisztelet a kevés amerikai kivételnek, de "normális" filmet jobbára a nagy pocsolya innenső oldalán érdemes keresni; például a belga Dardenne-fivérek legújabb alkotását.
A történet főszereplője egy Sandra nevű nő, aki depresszióval küszködik. Ez kapóra jön a munkahelye vezetésének, és egy leépítés keretében el akarják bocsátani. Munkatársai megszavazták, hogy nem mondanak le az 1000 euró/fős bónuszukról, inkább küldjék el a kolléganőjüket, így a cég és ők is jól járnak, de mivel a szavazás körülményei nem voltak megfelelőek, az igazgató belemegy, hogy egy második titkos voksolás is legyen. A nőnek két nap áll rendelkezésére, hogy meggyőzze munkatársait arról, tekintsenek el a plusz pénztől, és szavazzanak a maradása mellett.
Ennyi az egész. Semmi akció, semmi "látvány", csak egy fiatal nő, aki címről címre, házról házra megy gyalog, busszal vagy autóval, és embereket próbál meggyőzni arról, hogy ne a saját érdekeiket részesítsék előnyben, hanem őt. A kollégák egy része persze hallani sem akar a dologról, mások megértőek, de nekik is családjuk van, kötelezettségeik, ezért bár segíteni akarnak, de nem tudnak. Egyikük konkrétan fél, hogy nem újítják meg a szerződését, ha Sandra mellett szavaz, néhányan viszont annak ellenére is támogatásukról biztosítják, hogy a céges kisfőnök épp az ellenkezőjére szólítja fel őket (miután tudomást szerez Sandra útjáról).
Világos, hogy a sztori és cselekmény sokkal többről szól annál, minthogy a nő visszakapja-e a munkáját, vagy sem. Egy korrajzot látunk, amely egy számunka szinte elképzelhetetlen világban, egy "gazdag", nyugati országban játszódik, ahol a "hírekkel" ellentétben még sincs kolbászból a kerítés, és egyáltalán nem biztos, hogy akinek ma van munkája, annak holnap is lesz.
A felkeresett tucatnyi ember által bemutatott reakciók (nyílt elutasítás, sajnálkozás stb.) egyrészt tipikusak, másrészt társadalomkritika arról, milyenek is manapság az emberek a bizonytalan gazdasági helyzet idején. Tizenhatféle érdek és szempont ütközik egymással, ezek között kell egyensúlyt találni egy olyan mérleggel, melynek egyik serpenyőjében a pénz van, a másikban pedig az emberség.
Van, aki csak a saját zsebét nézi, és bele sem gondol, hogy a másik is élőlény (Sandra csak "kavarja a sz@rt"), mások legalább szégyellik magukat, néhányan viszont mindenek ellenére is kitartanak munkatársuk mellett.
A feladat, amivel az amúgy is a mélyponton lévő Sandra kénytelen szembenézni, egyfajta pszichológiai hullámvasút is, melynek megvannak a maga csúcsai és völgyei, ennek megfelelően pedig Sandra hozzáállása is folyamatosan változik; vannak pillanatok, amikor sikerélményt tapasztal, és ilyenkor bizakodóbb, máskor viszont a feladást tervezi, vissza akar bújni az ágyba, hogy csak aludjon, és ne kelljen továbbküzdenie. Még férjében is kételkedik, aki pedig kitart mellette, és ő a legbiztosabb támogatója a "küldetésében". Nélküle egészen biztosan nem folytatná, és erre lassan ő is rájön, összeszedni látszik magát és önbecsülését.
A végkimenetel borítékolható - lenne, ha egy amerikai filmről volna szó, ám ebben az esetben nincs hepiend, vagyis van, csak éppen másmilyen. A jól ismert "az embert nem lehet legyőzni"-tétel érvényesül itt is, Sandra erkölcsi győzelmet arat, élete pedig két nap alatt odáig jut, hogy képes szembenézni a bizonytalan, de remélhetőleg boldogabb jövővel (lásd még Chaplin gyakori elsétálását az országúton).
Formailag a kézikamerázás és a hosszú, kitartott snittek a jellemzőek. Zene nincs, de nem is hiányzik, sőt fölösleges lenne, hiszen a dráma e nélkül is megfelelően működik.
A tempó és ritmus egységes, és bár nem valami gyors, ehhez a történethez jól illik. Unalmasabb, lassabb szakaszok nincsenek.
A színészi játék rendkívül hiteles, maníroktól és túlzásoktól mentes. Annyira hétköznapiak a karakterek, mintha átlagembereket látnánk a kamera előtt; lényegében mindenki ugyanolyan visszafogottan játszik, még a főszereplő Marion Cotillard is, aki remekül lavírozik a nagy költségvetésű, amerikai mozik és az ehhez hasonló, "kisebb", európai produkciók között.
A Két nap, egy éjszaka tipikus alkotása a kornak, amelyben élünk. A felmerülő problémák, a megoldandó konfliktus lényegében akármelyikünkkel megtörténhetne, de talán fontosabb az a mögöttes tartalom és mondanivaló, amely szintén eléggé jellemző napjaink társadalmaira, ahol a legtöbben csak saját magukra figyelnek, mindenki más pedig le van ejtve. Persze, fizetni kell a gyerek tanulmányait, jönnek a számlák meg minden, de ezzel együtt sem kellene elfelejtenünk embernek lenni. Ha mások szemében nem, akkor legalább a sajátunkban.
